Molnári község

Adatok

Régió: Nyugat-Dunántúl
Megye: Zala megye
Kistérség: Letenyei kistérség
Lakosság: 782 fő
Terület: 12.86 km²
Népsűrűség: 60,81 fő/km²
Rang: község
Körzet hívó: 93

Fekvése

Molnári község egy határmenti horvát nemzetiségű település Zala megyében. Nagykanizsától 20 km, Letenye várostól pedig 10 km-re található, közel 500 m-re a Mura folyóhoz. Nagy jelentőséggel bír a Mura folyó, mivel Magyarországot Horvátországtól választja el ezen a szakaszon.

Története

A községet először Molnáry alakban egy 1321-re keletkezett hamis oklevélben említik, mint a kanizsai vár tartozékát, amelyben több nemesnek volt birtoka. 1778-ban – és később is sokszor – Mlinarce-nak nevezik, a helybeliek ma is igy mondják. Története szorosan és sok szállal kötődik Tótszerdahelyhez és a török időkben elpusztult Szentmihályhoz. A XV-XVI. században legfőbb birtokosai a Szentmihályi, a Zele, – nekik kúriájuk is állt itt – a Billey, a Chernel és a Hásságyi család voltak. Sokszor szerepel az oklevelekben hatalmaskodások és birtokperek tárgyaként. Népes falu lehetett, hisz az egyik nagy forgalmú murai rév mellett feküdt. 1542-ben Zele Jakabnak 10, a két Hásságyi fivérnek (ill. egyikük özvegyének) együtt 5, két más nemesnek 1-1, a helyi plébánosnak ugyancsak 1 portáját adóztatták.

Ez utóbbi oklevél szerint plébániája is volt Molnárinak, de késői szervezésű lehetett, mert a Holub által felhasznált pápai tized jegyzékben nem szerepel. Az 1548. évi dikális összeíráskor mindössze 13 puszta, 26 szegény, 1 felégetett és 9 új házat vettek lajstromba itt, Szerdahelyen, valamint Szentmihályon. Az elmenekült lakosok egy része azonban hamarosan visszatért és a felperzselt viskókat újjáépítette. 1564-ben ismét népes település.

Szigetvár 1566. évi eleste után a török újra végigrabolta a vidéket. Ennek szomorú következménye, hogy az 1569. évi úrbéri összeírás idején már ismét csak 4 negyed telkes jobbágy lakta e falut. Az ismétlődő török támadások hatására a következő évtizedben a környék csaknem teljesen elnéptelenedett. Ekkortájt építették ki a török ellen – Kanizsától nyugatra – a végvárak láncolatát, melynek egyike épp Molnáriban volt, a falu fölé magasodó Vármelléki (Gradisče) dűlőben. A harcokról és Zrínyi Miklósról még ma is több monda él a nép ajkán. Úgy tudják, hogy amikor az ostromra készülő törökök a Táboriscse réten gyülekeztek, Zrínyi kitört a várból és a közeli tóba szorította őket.

A néphit szerint Zrínyi tulajdona volt a vízimalom is, mely a Zrínyi-mezőben (Sztiszka) állt. 1598-ban ismét összeírtak 23 házat, de csakhamar felégették őket a Kanizsa bevételére (1600) gyülekező törökök. A hódoltság idején Molnári többnyire lakatlan maradt. Csak 1710 körül kezdett újra benépesedni főleg muraközi, illetve Murán túli horvátokkal, de csak néhány család telepedett le tartósan. 1715-ben pl. mindössze 4 jobbágy és 1 zsellér lakta. A jobbágyok már 1728-ban is feltűnően apró telkeken gazdálkodtak. A hét zsellér mindegyike fél holdnyi irtás földet művelt. Bár a migráció erős volt, a XVIII. század derekától a falu gyorsan benépesedett. 1770-ben már 50 család lakta, melyek közül 6 a Horvát, 4 a Vuk, 3-3 a Ferencsák, a Kobra, illetve a Dobos nevet viselte. A földesúr a török kiűzése után többször változott, de szinte mindig ugyanaz volt mint Tótszerdahelyen; 1720-ban Mercy generális, 1728-ban Festetich Kristóf, nem sokkal később Zajgár György, majd ismét a Festetich család. Zajgár földesúrasága alatt a jobbágyok fellázadtak a mértéktelen kizsákmányolás, főleg a növekvő robot és a kisajátítások ellen.

A század közepén Molnári a Festetich családtól – valószínűleg zálogjogon – gróf Fekete György birtokába került,(ő is szinte az elviselhetetlenségig fokozta a robotot) később meg is vásárolta és még 1815-ben is birtokolta.

Egyik forrásunk szerint 1790 körül a Csuzy család lett birtokos, a XIX. század elején pedig részbirtokos már a Halasy család is. A falu egyetlen szőlőhegye a Sándor-hegy már a XVIII. századtól az Inkeyeké volt. Molnári 1836 – 1837. évi utolsó fennmaradt dikálisában 50 adózó szerepel, közülük 9 házas, 3 pedig házatlan zsellér volt. A jobbágyok átlag 2-2 hold I-II-III. osztályú szántó és 2+2 vagy 2+1 hold I. illetve II. osztályú rétet műveltek. Szőlőjük nem volt. 33 fejőstehenet, 55 hámoslovat és 52 sertést írtak össze. Valamennyien III. osztályú házban laktak. 1847 végén 17 jobbágy és 7 zsellér telket írtak össze a faluban. A határ rendezése megtörtént, de a legelő elkülönítés nem.

1848 tavaszán a parasztok megyénkben is a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztésére törekedtek. Simonffy Emil a Molnáriak megmozdulásáról ezt írja: „Molnáriban a földesúr április 9-én korábbi évek szokása szerint árverés útján kívánt bérbe adni 1 nagyobb tábla szántóföldet. A falusiak azonban… a földesúri tiszttartó előtt kijelentették: A kérdéses szántóföldet a Molnári erdőből irtották ki évekkel ezelőtt, ehhez nekik van joguk, azt bérbe adni nem engedik hanem közösen fogják használni. Amikor pedig egy szomszéd helységbeli nemes 3 holdat ki akart venni haszonbérbe, a Molnári lakosok megtámadták, megverték, majd a községházára bekísérték és kalodába zárták"

A hagyomány szerint a Sziszek nevű bereknél kelt át a Murán Jelasics egyik hadosztálya, de ágyúikkal nem tudtak keresztül vergődni az ingoványon, és belefulladtak a mocsárba.

A lakosság lélekszáma 1785 – 1869-ig 342-ről 617-re emelkedett, és arányosan nőtt azon túl is. A polgárosodás az önkényuralom idején és után csak lassan indult meg. Bár a volt úrbéresek egykori földjeik szabad tulajdonosai lehettek, a kapitalista gazdagodás lehetőségével a birtokok kis terjedelme miatt csak kevesen tudtak élni.

Nagy hatással volt a község fejlődésére, hogy 1870-ben a szomszédos Murakeresztúr vasútállomást kapott. A gazdálkodók könnyebben értékesíthették termékeiket. A nincstelenség így is nagy maradt, sőt a népszaporulat miatt fokozódott. Többen kivándoroltak Amerikába, az agrárproletárrá váltak többsége pedig évről évre 6 hónapos summás munkával vagy képes aratással szerezte meg a család kenyerét.

Századunk első évtizedeiben az ipart 2 kovács, 2 cipész, 2 kőműves, 2 ács és 3 takács képviselte, akik elegendő munka híján nehezen éltek. A környék egyetlen ipari vállalkozása az 1896-ban létesített tégla-, cement-, és tetőcserép üzem volt, mely 8 lóerős géppel és 12 munkással működött. A közellátást 2 fűszerkereskedés és a Hangya-szövetkezet szolgálta.

1954-ben létesült az óvoda, 1964-ben orvosi rendelő,lakással. 1965-ben megépült a kultúrház, 1972-ben a Murai Vízmű, mely Nagykanizsát és környékét látja el friss ivóvízzel napjainkban is. 1987-ben nagy nehézségek közepette megépült az Öregek Napközi Otthona.

1990-ben épült a templom, ugyanebben az évben állítottak emléket az I.és II. világháborúban hősi halált halt helyi áldozatoknak. A rendszerváltozás után Molnáriban is megalakult a helyi önkormányzat, 1994-től pedig egyben Horvát Kisebbségi Önkormányzatként is működik. A 90-es évektől napjainkig az infrastruktúra szinte teljesen kiépült.

Nevezetességei

Következő községek

További községek